Nem írtam meg a Muse-ról, pedig lehet, hogy őket tekinthetem a kedvenc együttesemnek, végül is debütálásuk óta, azaz már 14 éve kedvelem őket kisebb-nagyobb intenzitással.
1999-ben ismertem meg őket, amikor gimnazista rocker énem meghallotta az 1994-ben alakult angol zenekar első stúdióalbumáról készült Uno c. videoklipet, a drámára fogékony tinédzser azonnali fellángolását pedig csak tetézte, hogy az albumról készített második klipet végigbőgik a szereplők. Innentől szerettem őket úgy, ahogy, már amennyire lehetett azon kevés inger alapján, amennyit kaptam belőlük ez idő alatt, saját megítélésem szerint ugyanis Magyarországon ők valahogy nem voltak divatban, vagy csak én voltam túlságosan beburkolózva a saját világomba az egyetem alatt.
Az "úgy, ahogy" szeretet pislákolásából éppen 10 évvel később lobbant újra láng, amikor egy hirdetőplakáton megláttam, hogy 2009-ben új albummal rukkoltak elő. Ez már a 21. század, széles sávú internet, azonnal meg is hallgattam az egészet oda-vissza többször, és megállapítottam, hogy jót tett nekik az elmúlt 10 sötét év, mert sokkal modernebbek, sokkal egyedibbek és sokkal kreatívabbak, mint amilyen emléket őriztem róluk magamban.
Ők képesek arra, hogy egy több tízszer meghallgatott, mindeddig középszerűnek tartott nótájukat hirtelen és minden ok nélkül nagyon megkedveljek. Épp ez történt az alábbi számukkal is (2003-ból), és nem is baj, hogy ennek kapcsán jutott eszembe róluk írni, mert úgysem tudnám eldönteni, melyik a kedvenc kedvenc dalom tőlük a sok-sok simán kedvenc közül.