Mint azt ígértem, Zsuzsi posztját lekoppintva röviden elmesélem a saját élményeimet az idei Eurovíziós Dalfesztiválról. A győztes dal engem egyáltalán nem fogott meg, mert sekélyesnek és kommersznek tartottam, az előadásról az egyetlen emlékem az volt, hogy ez a dán lány volt a legszebb az addig fellépő énekesnők közül.
A negyedik helyezett számomra a nyálkás arcú belga srác, akit sokkal jobb hallgatni, mint nézni, mindenkinek azt javaslom, fordítsa el a tekintetét az előadóról (ilyen felkonferálás után úgysem fogja senki).
A bronzérmes svéd szépfiút szintén nem érdemes nézni, mert tenyérbe mászó a mosolya és a tekintete, cserében viszont fizimiskájához képest igen klasszul hajlítja a hangját az általam imádott refrénben.
Az ezüstöt haza kértem ByeAlexnek, akit csak másfélszeredjére kedveltem meg, ugyanis amikor valami előzetes bemutatta, ki a magyar versenyző, csak egy fél percet hallottam belőle, és csodálkoztam, hogy ilyen lagymatag nóta képviseli az országunkat, de amikor élőben végighallgattam a számot, máris megkedveltem a tingli-tangli dallamát és a fickó rekedtes suttogását és a kacifántos szöveget egyaránt. Sajnáltam is, hogy a világ jó része nem érti a rozmaringos sorokat.
Az aranyat tőlem a 38 éves holland énekesnő kapta, mert a magyarhoz hasonlóan egyedi a dal hangzása és mondanivalója, valamint egyszerűen tetszett, és kész, ez ilyen egyszerűen és racionalizálhatatlanul működik.